A hajózás majd egyidős az emberi civilizáció kialakulásával. A szárazföldtől azonban oly annyira különböző óceánok mind a régmúltban, mind pedig napjainkban állandó kihívást jelentettek és jelentenek a végtelen vizekre kimerészkedő ember számára. Ezért talán nem véletlen, hogy nemcsak a felfedezetlen mélységeket, hanem a hajózás történetét is át meg átszövik a megválaszolatlan rejtélyek. Sorozatunkban néhány olyan hajó történetét vesszük szemügyre, amelyek létével, eltűnésével, vagy tragédiájával kapcsolatosan még ma sem rendelkezünk megnyugtató válaszokkal.

3. rész   A Lusitania sötét titkai

^[1]

Az RMS Lusitania a Titanic szolgálatba állásáig a világ legnagyobb és legelegánsabb hajója volt

A XX. század első évtizedében, a transzatlanti hajóforgalom vezető pozíciójának megszerzéséért folytatott küzdelemben a nagy hajózási társaságok között kiéleződött a konkurenciaharc. A brit Cunard Steamship Lines a vetélytársak hajóinál nagyobb, gyorsabb, és fényűzőbb óceánjárók szolgálatba állításával igyekezett megszerezni a hőn óhajtott elsőséget. 1904-ben e törekvés jegyében született döntés a Mauretania és testvérhajója, a Lusitania megépítéséről. A grandiózus terv megvalósításához azonban a Cunard nem rendelkezett elegendő tőkével, így a szükséges források megszerzéséhez állami támogatást igényelt. A hajózási társaság csak azzal a feltétellel kapta meg a kért támogatást, hogy a hajók az utas szállításon kívül postaforgalmi feladatokat is ellátnak, illetve megépítésüknél figyelembe fogják venni az Admiralitás kívánságait. A Cunard és a brit kormány között létrejött bizalmas megállapodás előírta, hogy az óceánjárónak alkalmasnak kell lennie bizonyos katonai igények kiszolgálására.  (Mind az első, mind pedig a második világháborúban bevett szokás volt, hogy a polgári lajstromozású személy és teherhajókat is besorozták kisegítő haditengerészeti feladatok ellátására. A nemzetközi hadijog szerint a haditengerészethez besorozott, – és nem egy esetben felfegyverzett – civil hajókat, az ún. segédcirkálókat a haditengerészet jelzéseivel kellett ellátni. Hadműveleti szempontból ezek ugyanolyan megítélés alá estek, mint a többi hadihajó.)

^[2]

A Lusitania már 1907-ben, forgalombahelyezésének évében elnyerte a legrövidebb atlanti átkelésért járó becses díjat, a Kék Szalagot

A Lusitaniát a skóciai John Brown vállalat clydebanki dokkjában bocsátották vízre 1906. június 7-én. 1907. szeptember 7-én futott ki az első útjára Liverpoolból, New Yorki úti céllal. Szolgálatba állításakor a Lusitania volt a világ legnagyobb és leggyorsabb óceánjárója. Teljes hossza240 méter, a szerkezeti vízkiszorítása pedig 44.060 tonna volt. Számos élenjáró technikai újítás jellemezte a fényűző luxussal berendezett, és a kortársak által csak „úszó palotaként” emlegetett gőzöst. A Lusitania volt az első olyan polgári utasszállító hajó, amely teljes egészében turbinahajtással rendelkezett. A négy Parsons gőzturbina együttes teljesítménye elérte a 68.000 lóerőt, amely 25,6 csomó (47,5 km/óra) maximális sebesség elérést biztosította. Rendkívüli sebességének köszönhetően, a Lusitania már 1907-ben elnyerte a legrövidebb atlanti átkelésért járó híres Kék Szalagot. (1909-ben, testvérhajója, a Mauretania hódította el tőle ezt a becses trófeát.) Az utasok kényelméről elektromos világítás, liftek, és pazarul berendezett éttermek, szalonok gondoskodtak. A Lusitania 1907 szeptembere és 1915 májusa között 201-szer tette meg az oda-vissza utat Liverpool és New York között.

^[3]

A Lusitania fényűzően berendezett elsőosztályú éttermeinek egyike

Az első világháború kitörése után, a brit királyi haditengerészet, a Royal Navy blokádot vont Németország északi-tengeri kijárata köré. A császári kormány válaszul, a tengeralattjárói bevetésével igyekezett gátolni a szigetországba irányuló hajóforgalmat. A nemzetközi hadijog szabályai tiltják az álcázott hadianyag szállítást. A brit Admiralitás azonban a német tengeralattjáró blokád szorítása miatt, nem különösebben törődött ennek az előírásnak az akkurátus betartásával, sőt, a tengeralattjárók leküzdésére ún. „Q”hajókat is bevetett. ( A „Q” hajó álcázott tüzérséggel felszerelt kereskedelmi hajó. A hadijog akkori előírásai szerint, az ellenséges lobogó alatt hajózó kereskedelmi hajót a tengeralattjáró parancsnoka csak akkor süllyeszthette el, ha azt –felszólítására – a személyzete már elhagyta. A háború elején a német kapitányok tartották is magukat ehhez az előíráshoz. Az egyes források szerint az Admiralitás első lordja, Winston Churchill jóváhagyásával bevetett, külsőre ártalmatlan tehergőzösnek tűnő „Q” hajók viszont ezzel a szabállyal visszaélve, a felszínre emelkedett tengeralattjárót álcázott lövegeikkel azonnal tűz alá vették, komoly veszteségeket okozva így az U Boot flottának. A német admiralitás válaszul – a hadijogi előírásokat szintén sutba dobva -, a brit lobogó alatt közlekedő hajók felszólítás nélküli megtámadására adott ki általános parancsot. Mindez a tengeralattjáró háború eszkalálódásához vezetett.)

^[4]

1907 szeptembere és 1915 májusa között a Lusitania 201 alkalommal tette meg az oda-vissza utat Liverpool és New York között

1915 áprilisában a császári német kormány – hírszerzési forrásokra hivatkozva -, diplomáciai jegyzékben tiltakozott az általa feltételezett, álcázott hadianyag szállítások miatt a brit kormánynál. Őfelsége kormánya azonban visszautasította az alaptalannak minősített német vádakat. Április végén a német követség több amerikai napilapban fizetett hirdetést tett közzé, amelyben nyilvánosságra hozta, hogy a Lusitania vélelmezett hadianyag szállításai miatt, a német haditengerészet katonai célpontnak tekinti az óceánjárót. A közleményben óva intettek mindenkit, hogy a Lusitania fedélzetén utazzon…

^[5]

A német követség nagy amerikai napilapokban elhelyezett korabeli hirdetése, amelyben óva intenek mindenkit, hogy a Lusitania fedélzetén utazzon

1915 május 1-én délelőtt, 1975 fővel a fedélzetén, a Lusitania ím már a 202-ik alkalommal futott ki New York kikötőjéből, Liverpool irányába. A kifutás előtti nap estéjén a dokkban veszteglő óceánjáró mellé kanyarodott leponyvázott teherautókból, sietősen ládák tucatjait hajózták be a Lusitania gyomrába. Máig nem lehet biztosan tudni, hogy mi volt e titokzatos rakomány…

^[6]

A Lusitania a Cunard Társaság dokkjában, New Yorkban, még a végzetes kifutás előtt

Hat napos eseménytelen hajózás után, május 7-én a késő délelőtti órákban a Lusitania fedélzetén sétálgató utasok megpillantották az ír partokat. Éppen az ebédhez készülődtek, amikor idegtépő hangon felcsörrentek a vészcsengők. A megdöbbent utasok hirtelen fel sem fogták, hogy mi is lehet az a hajó orra felé vágtató fehér buborékcsík… Az első robajt egy perc múlva egy második erős detonáció követte. A hatalmas óceánjáró percek alatt a jobb oldalára dőlt, és leadta az orrát. A fedélzeten kitört a pánik, az utasok egymást taposva igyekeztek elhagyni a gyorsan süllyedő hajót. Mivel a Lusitania erősen jobbra dőlt, a hajó baloldalán felszerelt mentőcsónakokat le sem tudták engedni. A torpedó becsapódásától, illetve a második robbanás hangjától számított alig 18 perc elteltével, az óriási gőzöst elnyelte a hullámsír. A 44 mentőcsónakból mindössze hatot tudtak vízrebocsátani. A katasztrófának 1204 áldozata volt, köztük 128 amerikai állampolgár. 774 ember élte túl a Lusitania targédiáját…

^[7]

Becsapódik az U-20 torpedója
Ken Marschall festménye

A brit sajtó hatalmas felháborodással ítélte el az „újkori német barbarizmus e példátlan gaztettét”. A brit kabinetnek – a dörgedelmes nyilatkozatok ellenére – azonban kapóra jött, hogy amerikaiak is tucat számra vesztek oda az U-20 támadásában. Ismert, de nem sokat hangoztatott tény, hogy nem sokkal a Lusitania elsüllyesztése előtt Winston Churchill tengerészeti miniszter bizalmas körben kijelentette; egyenesen kapóra jönne Amerika a britek számára létfontosságú hadbaszállásának szempontjából, ha a németek elsüllyesztenének egy „amerikai érdekeltségű” hajót…  

^[8]

Winston Churchill, mint az Admiralitás első lordja

Az angol kabinet mindent meg is tett annak érdekében, hogy a németek ellen hangolja az akkor még semleges amerikai kormányt. A brit sajtót elárasztották azok – az amerikai füleknek is szánt -, valós alapot nélkülöző híradások, miszerint Németországban egynapos iskolai szünettel ünnepeltették meg a diákokkal a Lusitania tragédiáját…  Noha Wilson elnök beérte a német tengeralattjáró támadás iránti „rosszalásának” kifejezésével, Robert Lansing egykori amerikai külügyminiszter emlékirataiból tudjuk, hogy a Lusitania elsüllyesztése adta az utolsó lökést ahhoz, hogy az Egyesült Államok végleg a britek mellé álljon. Az USA 1917. áprilisi hadbalépésére tehát közvetett módon, hatással volt a Lusitania tragédiája.

^[9]

Az első hírek az amerikai sajtóban a Lusitania elsüllyesztéséről

De mi is történt valójában?  A németek váltig állították, hogy a Lusitaniát – mivel az a nemzetközi hadijogot sértve, álcázott módon hadianyagot szállított – nem illette meg a civil hajókat megillető védelem, és az óceánjáró katonai célpontnak minősült. A hadianyagszállítás mellett azt is felrótták a brit kormánynak, hogy a Lusitania a háborús évek alatt már többször szállított civilnek álcázott kanadai katonákat az európai hadszíntérre. A Németország számára vereséggel végződött I. világháború után, ez a téma évtizedekre lekerült a napirendről.

^[10]

A Lusitania tragédiája az első világháború végével lekerült a napirendről

A Lusitania feltáratlan hátterű tragédiájának állóvizébe egy, a hajó elsüllyesztésének hátterét feldolgozó, 1979-ben kiadott könyv megjelenése volt az a bizonyos bedobott kavics. Ennek hatására több történész is kutatni kezdte a Lusitania elsüllyesztését. Ekkor viszont azzal szembesültek, hogy az óceánjáró tragédiája óta eltelt majd hét évtized ellenére, a Lusitania elsüllyesztésével kapcsolatos, és az Admiralitás levéltárában őrzött iratok még mindig titkosítva vannak… (Ez az iratanyag még ma sem kutatható, és az eredeti rakománylista jelenleg is titkosítva van…)

^[11]

Gregg Bemis Jr. feltett célja, hogy kiderítse a Lusitaniát övező feltáratlan titkokat
Kép forrása: Daily News

Újabb fejezetet nyitott a Lusitania kutatásában, amikor 1982-ben,  Gregg Bemis Jr., egy gazdag amerikai üzletember és lelkes amatőr roncskutató, megszerezte a roncs tulajdonjogát. Bemis – aki többek között egy búvárvállalkozást is üzemeltetett – bevallott célja a tulajdonába került roncs alapos feltárása, és a tragédia valós okainak tisztázása volt. Érdekes módon, először Bemis tulajdonszerzését kezdték el vitatni, majd – az ír kormány – arra hivatkozva hogy a roncs műemlék, hosszú ideig nem adott kutatási engedélyt… Végül, hosszas huzavona után, Bemis-nek 2004 júliusában sikerült megszerveznie a merülést a Lusitania roncsához. Tudni kell, hogy hagyományos búvártechnikával rendkívül nehéz a roncs feltárása. A Lusitania 91 méteres mélységben, az oldalára dőlve fekszik a sötét mélységben. A látótávolság rendkívül alacsony, erősek az áramlatok, és a dekompresszió miatt, még alaposan felkészült technikai búvárok is csak nagyon rövid időt tölthetnek el ekkora mélységben.

^[12]

A roncs kutatását megnehezíti a dekompressziós mélység, az alacsony látótávolság és az erős áramlatok

Az első alkalommal Bemis és társai csupán négy percet tudtak eltölteni a roncsnál, de a hajó fantasztikus látványa ösztönzést adott egy alaposabb, mélytengeri robotkamerával is kiegészített expedíció megszervezéséhez. Újabb négy évnek kellett eltelnie a hatósági huzavonákkal, amikor 2008 őszén végre megvalósulhatott egy alaposabb expedíció. Gregg Bemis bejelentése szerint a merülések során lőszeres ládákat, valamint többek között Amerikában gyártott Remington 303-as töltényeket találtak az óceánjáró roncsai között. A lőszeresládák mennyiségéből kiszámították, hogy kb. 4 millió lőszert rejthet az egykori gőzös gyomra… A beszámoló szerint négy nagy konténert is azonosítottak abban a raktérben, ahol a hadianyagot megtalálták. Ezek feltárásához azonban további kutatások szükségesek.

^[13]

A 91 méteres mélységben fekvő roncs feltárása speciális technikát igényel

Mindenesetre az már bebizonyosodott, hogy a britek tagadásával szemben,a Lusitania valóban szállított katonai „dugiárut” … A felfedezés alapján az is szinte bizonyosra vehető, hogy a hajón utazók életét kockáztató álcázott hadianyagszállításról az akkori brit kormány, és különösen annak tengerészeti minisztere, Winston Churchill tudhattak…   Hogy mi okozta a második robbanást, még megfejtésre vár. Egy bizonyos; Walther Schweiger korvettkapitány, az U-20 parancsnokának hajónapló bejegyzése szerint, csak egyetlen torpedót lőttek ki a Lusitaniára. A hajó sötét titkait még mindig őrzi a sötét mélység… 

(Folytatjuk)