Egy új elmélet szerint az ember nem azért emelkedett két lábra, mert egy éghajlatváltozás lekényszerítette a fákról, hanem mert álló testtartásban, két lábon sokkal könnyebb volt járkálni a meredek afrikai sziklákon.

Az új elméletet az angliai Yorki Egyetem régészei dolgozták ki. Isabelle Winder régész és csapata a járás anatómiáját és az emberfajtákat körülvevő környezetet tanulmányozta.
A legelfogadottabb elméletek szerint őseinknek az erdőségeket megtizedelő éghajlatváltozás miatt kellett elhagyniuk a fákat, ahol addig éltek. Miután a talajra kényszerültek táplálékért, lassan kiegyenesedtek, és elkezdtek a mai emberhez hasonlóan két lábon járni.

^[1]
“Kutatásaink kimutatták, hogy a kétlábúság a terepre való reagálásként alakulhatott ki, nem pedig a növényzetnek az éghajlattal összefüggő változásai miatt” – magyarázták a szakemberek az Antiquity című szakfolyóiratban megjelent tanulmányukban.
Mintegy hatmillió évvel ezelőtt az emberféléket vonzották Kelet- és Dél-Afrika hegyes részei és sziklás hasadékai, mert bőséges menedéket és nagyobb zsákmányszerzési lehetőségeket kínáltak, mint a szavanna sík területei. Márpedig ez a dimbes-dombos vidék négy lábon nehezen járható – állítja Winder. “Sokkal előnyösebb két vagy három végtagon egyensúlyozni, a többin pedig stabilan állni” – fejtette ki a francia hírügynökségnek.
“Úgy véljük, ezt történt. Végül őseink lábára nehezedett a súlyuk legnagyobb része, ami által fontossá vált az álló testhelyzet” – tette hozzá.

^[2]
A kezek, amelyekkel rögzítették magukat vagy felmásztak az akadályokra – ezt a mozgásformát tapasztaljuk napjainkban is például a csimpánzoknál – végül így váltak alkalmasakká a tárgyak megragadására – állítják a kutatók.
Az Australopithecus (mint például a több mint hárommillió éve az etiópiai Nagy-hasadékvölgyben élt Lucy) testén egyszerre tapasztalhatóak hegymászásra és állva, két lábon járásra utaló jelek – mondta Isabelle Winder.
Egy későbbi szakaszban az emberféléknek kellőképpen szabad lett a kezük ahhoz, hogy fokozott kézügyesség alakuljon ki, és kifejlesszék a szerszámok használatát. Csak azután módosult a proto-humán fajok csontváza és lábának szerkezete, amikor új zsákmányok és élőhelyek után kutatva a környező síkságokra merészkedtek.

^[3]

A változatos terep a kognitív képességek – mint a térbeli orientáció és kommunikációs képességek – javulásához is hozzájárult, ami megmagyarázná az emberi agy és az olyan szociális funkciók szüntelen evolúcióját, mint az együttműködés és a csapatmunka – tette hozzá Winder.
A kutató szerint az új elmélet “magyarázatot ad az emberfélék evolúciójának valamennyi fontos folyamatára, és meggyőzőbb forgatókönyvet vázol fel, mint a hagyományos elméletek”. (MTI)

képek: archív